1 év múlva...
Csodás reggelemet, meglepetésekkel telt est ölte meg. Reggel a nap melegére keltem. Gyönyörű tavaszi nap volt, szomorúan néztem a mellettem lévő üres fekhelyet, amit megvilágított a nap. Nem igazán gondoltam volna, 1 évvel ezelőtt, hogy Ő, akiről azt hittem ,hogy az igazi , már nem lehet velem.
Összeszorult a gyomrom a gondolattól, mikor a tükörben vizslattam a nyakam alatt kiálló csontjaimat. A gondolataim sokszor terelődnek Harryre. De Ő már a múlt.. Azt hiszem. Az utóbbi időben mindig visszautasítottam, s talán épp ez az oka amiért már nem keres. Feladta. Nem kellek már neki. Kövér könnycsepp gurult le a nyakamon. Fájó emlékek törtek fel bennem. Az együtt töltött napok, éjszakák, a közös tervezgetéseink, a veszekedések mind-mind a múlté. Ennyi, ennyi volt. Bánattal telve vetettem le magamról a köntöst. Végignéztem magamon, és csak még jobban előtörtek a könnyeim. Egy 19 éves anorexiás lány állt szemben velem. Meg akar felelni, de nincs kinek. Egyedül él egy nagyvárosban.Egyedül.Nincs vele senki, senki nem tudja vigasztalni, pedig oly sok csalódás áldozata lett.
Megsimítottam kiálló medencecsontom, majd a fehérneműmért nyúltam, aztán egy olyan hang ütötte meg a fülemet , amit már rég nem hallottam.A telefonom megcsörrent. Hirtelen felgyorsult szívem vadul kezdett kalimpálni , de hiába. Nem az akire gondoltam.Csak a főnököm, akinél mostanában kezdtem el dolgozni, mint pincérnő. A havi munkabérről, és a bejárási időpontokról beszélt fontoskodva. Meg se kérdezte mi van velem , csak ledarálta mondanivalóját és letette. Senkit nem érdeklek. Senkit nem érdekel az a nyomor ami bennem van már hónapok óta. Azt hittem mindenem meg van , azt hittem szerencsés vagyok. Az internetre sem járok már fel semmilyen célból. Hiszen ha bármi féle közösségi lapot nyitok , máris jönnek a rajongók , hogy Ők megmondták. Persze, de igazából mit? Hiszen Én voltam az , aki kimondta, vége. Semmit nem tudnak a kapcsolatunkról. Semmit nem tudnak igazából az öt fiúról. Nagyon kevés embernek adatik az , hogy megismerje őket.
Kiléptem a lakásomból. Lesétáltam a lépcsőn, megcsapott a tavaszi virágok illata. Lépteimet sietősre vettem , és a kávézó irányát vettem célba , ahol dolgozom. Tavasz. Tavasszal a gyerekek önfeledten játszanak, a szerelmesek boldogan, egymást karolva járkálnak. Tökéletes. Még egy tökéletes hónap , mikor sóvároghatok én is boldogságért. Őszintén irigylem ezeket az embereket, akik még abba sem gondoltak bele , milyen lehetne az életük , mondjuk olyan, mint az enyém.
Kisebbfajta gyerkőcök félve mutogatnak rám , mint csontvázra , a nagyobbak kinevetnek a betegségem miatt, és vannak azok , akik a mai napig nem felejtenek. A rajongók akik néha utcákon át követnek , hogy csúnya dolgokat vágjanak a fejemhez. Mivel érdemeltem ki? Sokat gondolkoztam már ennek a kérdésnek a válaszán.. Nem követtem el , olyan sorsfordítóan nagy hibát/hibákat, de valakinek ezt a sorsot is kapnia kell.
Remek. Egy újabb unalmas munkanap , ahol felvehetem az álmosolyom, és mutogathatom mindenféle idegennek. Éppen számolgattam az eddig bejövő fontokat amikor bejött egy magas, fiatal fiú. Felismertem. Persze , hogy felismertem. Idétlen baseball sapkám alá bújva számolgattam és reméltem , munkatársam kiszolgálja Harryt.
-Hello. Szeretnék egy... - Szemébe néztem, újra láthattam azokat a szép zöld szemeket, amik újra erővel tápláltak. Kezéből kiesett a szemüvege és a pénztárcája, és újra kereste a szemkontaktust de nem találta, lesütöttem a szemem.- V-Victoria???- Felismert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése